Titokzatos japán felirat a könyvgerincen

Xavéri Szent Ferenc, korának egyik legbátrabb és legtehetségesebb  misszionáriusa az elsők között hajózott Japánba, hogy hirdesse az evangéliumot. Temérdek tapasztalattal felvértezve, 1549-ben szállt partra és ekkor még nem sejthette, hogy életútjának egyik legnagyobb kihívásával találja majd magát szemben.

Európa és a szigetország társadalmi, kulturális és vallási különbözőségeinek extrém mértéke hamar nyilvánvalóvá tette a veterán hittérítő számára, hogy a japánok katolikus hitre való megtérése nem lesz sem gyors, sem zökkenőmentes folyamat. 

„Ázsia apostola” azonba nem riadt meg a nehézségektől és a Tízparancsolat japán nyelven való elsajátításától kezdve, szisztematikusan verekedte át magát az újabb és újabb akadályokon. Kiemelkedően fontosnak tartotta a siker érdekében, hogy a helyi kultúrához minél jobban alkalmazkodva, az ősi szokásokat alaposan megismerve és azok iránt tiszteletet mutatva adja át a Szentírás tanítását.  

Előző missziója során, Indiában még tízezer fős nagyságrendben keresztelt, ezért csalódásként élte meg, hogy a Japánban eltöltött idő alatt jóval kisebb volt a megtérések száma. Ebben erősen közrejátszott, hogy éppen a legnehezebb időszakban látott munkához, amikor a szigeten számos, egymással rivalizáló hadúr kezében volt a tényleges hatalom.  A széttöredezett  társadalmi berendezkedés szinte leküzdhetetlen akadályokat gördített a hittérítés elé, hiszen még a különböző japán tartományok is bizalmatlanul, sőt, ellenségesen viszonyultak egymáshoz. 

A jezsuita rend társalapítója remek diplomáciai érzékkel még személyes találkozót is kieszközölt a japán császárral, de az uralkodó csak szimbolikus hatalommal bírt ezért nem számított hatékony kapcsolati tőkének.

 Xavéri Szent Ferenc 1552-ben, új missziós tervvel utazott vissza Indiába, majd onnan Kínába, de még ugyanabban az évben meghalt. A japán misszió volt a legkevésbé sikeres vállalkozása - ha csupán a megtért lelkek számát nézzük. Fáradhatatlanságával ugyanakkor megnyitotta az utat az őt követő számos hittérítő tevékenységének.

Újabb jezsuiták, később domonkosok, ferencesek és ágostonosok is érkeztek Japánba szép számmal  és hosszabb távon már sikerült szélesebb tömegeket is megnyerniük. Nem csak közemberek, hanem nagyobb befolyással bíró vezető tisztségviselők is áttértek az „új vallásra”. Mikor a sikeres megtérések néhol már tartományi méreteket öltöttek, a hadurak közül többen is veszélyeztetve érezték saját hatalmukat . Félreértelmezték a misszionáriusok ténykedését és tartottak a rájuk hallgató  tömegek  régi hatalmi struktúrákat megdönteni irányuló esetleges fellépésétől.  A kezdeti gyanakvás egyre ellenségesebb fellépéssé változott és ez veszélyes légkört alakított ki mind a térítőkre, mind pedig a megtértekre nézve.  

1587-ben Tojotomi Hidejosi japán kormányzó már rendeletben tiltotta meg a hittérítő tevékenységet, de ennek egyhamar nem tudott a valóságban is érvényt szerezni, a jezsuiták kereskedelemben is betöltött prominens szerepéből kifolyólag. 

Az első komoly atrocitásra tíz évvel később, 1597 február 5-én került sor, amikor példastatuálás jelleggel 26 keresztényt – köztük ferences hittérítőket, megtért helyieket, jezsuitákat – végeztek ki. A bűnük a „túl eredményes” hittérítés, vagy a buzgó vallásgyakorlás volt - a tiltó rendeletek dacára.  A kivégzés módszeréül egy szimbolikus és igen kegyetlen módszert választottak.  A mártírokat keresztekhez kötözték, melyeket felállítottak, majd hosszú lándzsát használva, több lándzsadöféssel ölték meg őket. 

Ettől az eseménysortól datálhatjuk a hol jobban fellángoló, hol időlegesen lecsendesedő, de szisztematikus keresztényüldözés időszakát Japánban. A kegyetlenkedések a hittérítőket és a hit gyakorlóit föld alatti bujkálásra kényszerítették. 

1600-ban komoly politikai változások mentek végbe a szigetországban és az addig folyamatosan egymással harcoló hadurak közül kiemelkedett a legerősebbnek bizonyult, Tokugava Iejaszu, aki hamar megszilárdította a hatalmát. 

A tényleges katonai és politikai hatalom egyedüli birtokosa, azaz sógun lett belőle és politikai ellenfeleivel való leszámolása után rövid idő alatt a keresztények ellen fordult. 

A megtérteket szisztematikus kínzásokkal próbálták hitük megtagadására kényszeríteni és aki ennek dacára sem tört meg azt kivégezték. A legaktívabban viszont a hittérítőket üldözték, akiket a fő ellenségnek tartottak és szabályos hajtóvadászatot folytattak ellenük. A kitartó misszionáriusok közül sokan nem adták fel, ezért az üldözőik egyre kegyetlenebb eszközökhöz folyamodtak.

Az élve megfőzés, kivéreztetés, máglyahalál gyakran használt módszerek voltak és évtizedeken át folytak ezek a kegyetlen eljárások, hiszen a cél a teljes megsemmisítés volt. Voltak olyan japán katolikusok, akik idővel fellázadtak az elnyomás és a pusztítás ellen. Az 1637-ben kitört felkelést végül leverték és annak fiatal vezetőjét mindössze 17 éves korában kivégezték. 

1639-ben japán elzárkózott a külvilágtól, mely tudatos politikai döntés volt és egészen 1854-ig kitartott. Ez véget vetett a véres üldözés időszakának – és egyben a további misszionálásnak is. Voltak ugyanakkor olyan megtértek, kik a bezárkózás alatt is megőrizték keresztény hitüket és továbbadták azt családtagjaiknak. 

A jelen bejegyzés apropóját adó, állományunkban megtalálható könyv az 1623-as müncheni, latin nyelvű kiadása Nicolas Trigault jezsuita misszionárius történeti beszámolójának. A szerző művében az elsők között számolt be szélesebb közönségnek, átfogó részletességgel a Japánban történő borzalmakról és egyben emléket is állított a keresztény mártíroknak.  A könyvben szereplő vérfagyasztó illusztrációk könnyen átélhetővé tették az eseményeket. 
 

A gyönyörű, vaknyomással díszített fehér disznóbőr kötés közepén - a már Loyolai Szent Ignác rendfőnöki pecsétjén is megtalálható- „IHS” szimbólum szerepel, de ennél is különlegesebb eleme a külcsínnek a könyvgerincre felfestett piros festéksáv. Erre a már megkopott rétegre írták fel azt a rejtélyes japán szöveget, melynek jelentése: 

„állítsátok meg a tüzet”.

Nem tudni, hogy ki és miért festhette fel ezt a feltehetően korabeli feliratot, mindenesetre előfordulhat, hogy csak a könyv egyik legnagyobb ellenségének, a tűznek próbáltak meg „üzenni” vele. 

Ugyanakkor mély, metaforikus értelmezésre bukkanunk, ha azokra a lángoló máglyákra gondolunk, melyekkel kíméletlenül írtották Japánban a keresztényeket. 

Akármi is lehetett a felirat apropója, az egyszer biztos, hogy a történelmi múlt egy szomorú fejezetét igazán különleges könyv formájában őrizhetjük meg az utókornak.