Az ereszoszi Theophrasztosz (Kr.e. 372 - 287) nagy hírű filozófus-természettudós volt, Arisztotelész utóda az athéni peripatetikus iskolában. Növénytani művei miatt szokás „a botanika atyjának” nevezni. A De causis plantarum (A növények okairól) a legfontosabb botanikai mű az antikvitásban és a középkorban. Jelentős részt szentel a növények gyógyhatásának, ugyanis a görög botanika az orvostudományból „leválva” lett önálló tudománnyá, eredetileg a gyógyító hatású növények ismeretét jelentette.

Nicander (Kr.e. 2. század) görög orvos művében a minden mérgek ellenszeréül szolgáló, bonyolult, hetven összetevőből álló gyógyszer a theriaca és az alexipharmaca leírása található, hexameterekbe foglalva. E két gyógyszer 2000 éven át megőrizte hírét és rangját, bár a név maradt, az összetevők csökkentek, a 19. század végére a theriaca már csak ópiumkivonatot tartalmazott. Pedaniosz Dioszkoridész (Kr.u. 40 k. – 90 k.) görög katonaorvos és szakíró hatszáznál is több gyógyhatású anyagot tartalmazó enciklopédiát készített, mely egészen a 19. századig a nyugati gyógyszerkönyv alapjául szolgált. Ez a munka a legismertebb ókori herbárium.

A római kor hajnalán, csakúgy, mint az ókori Görögországban, a vallás és az egészség szorosan összefonódott. A Kr. e. 2. és 1. században Görögország fokozatos meghódítása folytán sok neves görög orvos érkezett Rómába – vagy önkéntesen, vagy rabszolgaként. Galénosz (129-216 k.) az antikvitás legismertebb és legképzettebb görög származású orvosa volt, nagyban hozzájárult egy sor orvosi tudományág kialakulásához, fejlődéséhez, mint az anatómia, fiziológia, patológia, farmakológia, neurológia, valamint a filozófiának és a logikának is kiemelkedő tudósa volt.

A kiállításban látható könyvtárunk Hippocrates-Galenus kódexe 1360-ból. Hippokratész aforizmáit és kórjóslatait, valamint Galénosz orvosi rendszabályait tartalmazza Afrikai Konstantin fordításában és magyarázataival. A kódex ismerteti Galénosz belgyógyászati, anatómiai, különösen az ízületekről szóló tanítását, az idegrendszer elváltozásait, megfigyeléseit, a tüdőbetegséget, a lázakat. A kódex fordítója Afrikai Konstantin (11. sz) bencés szerzetes, a középkor egyik legnevesebb orvostudósa volt, aki az ókori görög- és középkori arab szerzők műveit fordította latinra.